hogy nem írok többet.
De most muszáj, különben belehalok.
Ha nem a rohammentő visz el, nincs bajom, és nyugodtan lehet rajtam gázolni. A fiúknál érzéketlenebb társaságot most nehezen találnék. Marad a párna sarka...
Meg az övsömör, ami most rohadtul nem hiányzott, és annyira fáj..
Mindig találok nekik mentséget, hogy egyessel kezdődik a személyi számuk, hogy nem egy autista / asperseres közülöük, hogy nem akarnak bántani, de mégis megteszik.
És fel sem tűnik. Így egyszerű női praktikák, hogy durcizok, vagy bármi, teljesen esélytelen.
És potyognak a könnyeim. ...
