Hó, síelés, állatok... Szerencsésen hazaértünk.

Nagyon kellemesen, ugyanakkor fárasztóan telt az idei síelős csalási telelésünk.

A legmegrázóbb: minden nap már 6 óra előtt keltek a fiúk.

A legeredményesebb: Beni, aki a hét végére megtanult egyedül felvonózni, és hóekével, kanyarokkal lesiklani.

A legviccesebb: Beni a teheneken nem fejni, hanem FEJTENI akarja.

A legiszákosabb: Guszti, aki minden pohár/doboz sörünkre rámozdult:"Kéjek sö:t.".

A legidegesebb: Benedek, aki annyira kiakadt azon, hogy a felvonós a feneke alá akarta segíteni a tányért, hogy a következő körökben "Keine Hilfe, bitte" mondattal csúszott a felvonóhoz.

A legmozgalmasabb: Gyuriék ottléte alatti pár óra - öt gyerekkel egy fedél alatt.

A legbüdösebb: tehénistálló, ahol a gyerekek etették, és fejték is az állatokat, és ahová ottlétünk alatt új kisboci született.

A legizgalmasabb: hóláncos traktort vezeni:

A legcsúszósabb: a kerti játszótér havas csúszdája, az előtte ledöngölt hóval:

A legbüszkébb: Benedek, aki a bauernhof diplomához tartozó érmet le sem akarta venni a nyakából:

Itthon a hó olvad, de ez a sok élmény velünk marad.

Ígéret szép szó?

Tegnap annyira gyorsan ment a torna, hogy még a Beninek is feltűnt. "Ugye milyen ügyesen csinálom anya, nem is hisztizek!"- mondta. Majd mikor mondtam neki milyen jó lenne, ha ez máskor is így lenne, helyeslően bólogatott.

Ma számon kellett kérnem, mikor a hiszti határára ért. Mondtam neki, hogy megígérte, hogy ma is szépen fog tornázni.

Erre Ő: "Csak azt mondtam anya, hogy megpróbálom."

:)

Küzdelmes órák ...

Már vagy egy fél éve, hogy a mindennapjaink részévé vált az itthoni torna. Mindkét fiú 8 hetente kap új tornasort, ami a mozgásukat hivatott összerendezni. Egy egy új feladatsor begyakorlásának kezdetén vért izzadok velük, időbe telik mire megértik mit, hogyan kell csinálni. Azután azon megy a küzdelem, hogy ne egyszerűsítsék vagy rövidítsék le a feladatot.

Ha nem tudnám, hinném, hogy a javukra szolgál, már rég feladtam volna a napi küzdelmet.

A hiszti ott kezdődik, hogy ki tornázik először, majd folyamatosan tart egészen addig, míg nem végzünk. Közben minden más (akár egy szösz a szőnyegen) fontosabb annál, minthogy befejezzük a feladatsort. Ha ütemesen, együttműködve csinálnák, legfeljebb kétszer 20 perc lenne az egész, de mostanában nem ritka, hogy másfélóra is eltelik, mire végzünk.

"Mé: kell mindig to:nászni?" kérdezi Guszti minden alkalommal, de a következő kérdésével már válaszol is rá: "Hogy ügyesek legyünk?"

Hát igen, legalább összeállt nekik mit miért nyúzom őket.

Ilyen is van!

Mint a fehér holló, olyan ritka, de azért néha előfordul, hogy közösen játszanak valamit. Az esetek nagy részében ha elkezdenek valamit közösen, általában sírás a vége.

Guszti kér segítséget: "Anya, Má megin e:vette, a Beni, tőlem" vagy a Beni okít: "Hagyd már abba, nem bírom ezt a visítást. Guszti!

Arra a kérdésre pedig, hogy már megint mi történt, a Beni csak annyit mond, hogy "a Guszti volt", bár már néha bevallja, hogy "igen, kicsit megütöttem.

Itt a farsang, áll a bál!

Mi a legjobb dolog a farsangban? Hát persze, hogy a jelmez készítés.

Saját kezűleg, kicsit ötletesen, és persze az ovi által kiválasztott témának megfelelően.

Teljesen rendben van, hogy nem pókemberek, meg szörnyek játszadoznak egy katolikus oviban, de nem kis feladat két olyan jelmezt kiagyalni, ami

1) valamilyen állatot formál,

2) a Matyiknak is tetszik,

3) nem is álarcos, hogy a kisebbek ne ijedjenek meg, és

4) nem is kerül szinte semmibe, mert annak nem sok értelme van, hogy évente ezreket hagyjunk ott a játékboltban külöböző jelmezekért. Persze mint reggel kiderült, ezt rajtam kívül alig egy két szülő gondolja így - a többi áldoz a farsang oltárán.

Hát így lett Beniből egy oroszlán, és Gusztiból egy kisegér, aki köszönte szépen, farkincáját nem akarta felcsatolni. Jellemük alapján talán fordítva találóbb lett volna, de hallva a Beni által beöltözés után előadott oroszlánbőgéseket, így is jó lesz a buli.

Síelni megyünk!

Még pár nap, és síelni megyünk a Matyikkal. Persze erre készülni kell.

Naponta felhúzzák a bakancsokat, ha esik pár centi hó, fel is csatolnak, és persze minden nap utána számolnak, mennyit kell még aludni az indulásig.

Mi írtam volna korábban?

Ha megpróbálom felidézni, mit is írtam volna, ha korábban kezdem vezetni ezt a blogot, a követlezők jutnak eszembe:

- ha 1 hete kezdtem volna, biztos feljegyzem, hogy Beni úgy döntött, fazonírozza a szempilláit. Mint utóbb bevallott, papírvágó ollóval a tükör előtt végta egyenesre mindkét szeménél a szempilákat. Azóta már tudja, mire való a szempilla, talán többet nem esik neki.
- ha 1 hónapja kezdtem volna, biztos megemlítem, hogy szerencsésen átvészeltük az ünnepeket, és még mindig örömmel játszanak a karácsonyi játékokkal, főleg a tűzoltó felszerelésekkel.

- ha egy fél éve kezdtem volna, megírtam volna, hogy szerencsésen ovit váltottunk, és külön csoportban, békésen elindult a második ovis évük. Azóta persze van egy csomó gond, de egyszer talán ezekre is mint apró nehézségekre emlékezem.

...

- na és ha négy éve kezdtem volna? Arra már nehéz visszaemlékezni, de azért vannak, amiket nem felejtek. Például azt, ahogy nagy egyetértésben felszedtek egy közel 3 méteres parkettaszegő lécet a szobájukban, majd módszeresen felaprították.



Hát ilyen az én két kis Matyim. Gergő nevezte el őket Matyiknak, még mikor születtek, és rajtuk ragadt a név.

Minden Kezdet nehéz...

Már régóta tudom, hogy többet kéne foglalkoznom a történések /események /balesetek / fejlődési állomások megörökítésével - csak hát az idő, az drága kincs, és persze a fiúk is ellenem dolgoznak.
Nem baj, most majd mindenki láthatja, mennyit sikerül e célra összespórólni.
Tudom, hogyg megéri, ha másért nem, hát azért, hogy majd ha megöregszünk, segítsen valami felidézni a mai eseménydús napok szépségeit, addig pedig aki olvassa, higgye csak, milyen szórakoztató az élet ezzel a két pasi palántával.